Érzések érzelmek
Eljutottunk a következő témakör első írásához. Ezek, amiket leírok, kísérletek arra, hogy valamit visszaadva saját megtapasztalásim többiek által is használható vetületeiről. Az érzések és az érzelmek témaköre pedig talán számunkra az egyik legfontosabb ahhoz, hogy tisztába tehessük saját magunk és ha rendszereztük, azonosítottuk a bennünk zajló folyamatokat, akkorn sokkal könnyebbé is válik minden belső változás kezelése.
Kezdem azzal, hogy a sokszor sokunk számára nehezen megkülönböztető két szó, az érzés és az érzelem nagyon is megkülönböztethetőek. Mégpedig a forrásuk más.
Amikor a szerelem kérdése vetődött nálam igen komolyan föl, arra jutottam, hogy létezik illúziós szint alatti és illúziós szint fölötti szerelem. Az illúziós szint alatt többnyire valamilyen jellemző erősödik föl, teljesen elvakít, de a szerelem tárgya nem maga a nő (pasi), hanem valami, amit mi képzelünk rá, bele egy szerepbe és amikor valami gáz lesz, akkor a dühöngésünk fő oka az álmaink széttörése. Az illúziós szint fölött már nem számít semmi, aminek köze van az egohoz. Esetünkben azonban a szövetséges ego megjelenése miatt érdekes helyzet alakult ki.
A Szövetséges ego mindannyiunkban ott van. Ő az, aki egyetért azzal, hogy ami a világban zajlik, azzal sürgősen tenni kell valamit, pedig annak kiváltó oka is az ego. Ő az, aki egyetért azzal, hogy vissza kell térni a szív útjára. Tehát érzelmet szeretne. A szövetséges ego valójában mindkettőt szeretné, tehát állandóan az illúziós szint határán kell mozognia.
Ahogy a Forrásból áradó feltétel nélküli szeretet polarizálódik, átjut mindenféle tükrökön, amik például polaritást váltanak és kevernek, elég változatos érzelem és érzésmintákat hoz létre. Ezeket éljük át nap mint nap. Az érzéseink mögött - ha őszintén belegondoltok - mindig valahol egy érdekre leltek. Tehát az érdek képes kreálni valamit, ami hasonlít az érzelemre, ami belülről árad, csak nem képes megtapadni máshol, mint az egon. Ezért az érzések NEM TE VAGY! Erre majd illő időben mindig gondoljatok vissza. Az ego viszont valahol Te is vagy, ezért nem mindegy, fönn épp ki ücsörög rá. Ugyanis ilyen esetben Te nem jössz rá, hogy épp meglovagolnak, hacsak nem figyelsz oda és vagy képes ezt észrevenni. Bárkiről átugorhatnak bárkire. Valaki mindig van az egodon, kivéve ha alszol.
Na de akkor hogy keletkeznek az érzéseink? Alapvetően két forrásból. A rajtunk ülő lény érzései. Azé a lényé, aki a Te játékosod lenne. Az érzelem nélküli lények ugyanis csak generáltatni tudják maguknak egy meghatározott szerverről, tehát a másik egy mesterséges csatorna. Aztán jönnek az érzések természetes csatornái, a karma, a mágia és a forgatókönyv, a dramaturgiai szerver és a többi hasonlók. Valójában a színészi teljesítményünk attól függ, ezeket az érzéseket, amik érkeznek és megéljük őket, hogyan visszük föl a színre. Itt számít az intelligencia, mert az a minőség ebben a műfajban.
Tehát az érzéseinktől meg kell szabadunlnunk, ha nem akarunk állandó kényszerhelyzetekben lavírozgatni, amiket az a karma generál egyre erősebben, amit épp oldani szeretnénk. Mintha egy rugót tolnál be, egyre erősebben feszít, ahogy közeledsz a végéhez. Ám ha elérjük a gombot, ami magától behúzza és odasétálhatunk, az jó dolog. Ehhez be kell vágódni az arkangyaloknál valami igen emberi vonással vagy valami hasonló és égi karmaoldás kamucím alatt benyomhattuk a gombot.
Ezért az elején mindeki kifagy. Na ez a kifagyás az, amire fönn baromi sokan megjelentek itt és beültek mindenféle dimenizók páholyainak első soraiba és minket kukkolnak. Nagyon sok rangos mester jött ide még az ősidőkben, hogy segítsen az emberiségen és ezen a kísérleten ami most zajlik a rendszerben. Mind megbecsült, sokat próbált öreg bölcs, meg ilyesmi feelingű figurák. Megjegyzem, hogy ezek a figurák is a páholyokban ücsörögnek és valahol saját magukat is nézik, amikor mi itt különböző szitukban szerencsétlenkedünk.
Szóval amikor kezdjük elveszíteni az ego által generált érzéseinket, ezek eltűnnek, de néhány rigolya, beidegződés meg ilyesmik miatt néhány lecsupaszított érzésszál stabilan ottragad. És kezdődik a móka.
Szerintem a világunkat még azért nem zárták be a picsába fönn, mert mindenki idesereglett, hogy ezt lássa. Mintha mi a sztárjainkat, politikusainkat, az elitrétegünket bezárnánk egy Való Villába, ahonnan nem lehet kiesni, csak lesüllyedni. Ha engednek a csábításnak és nyílegyenesen fejest ugranak az illúzióba. Az illúzióban meg minél jobban taposunk, annál mélyebbre süllyedünk. Néhányan úgy igyekeznek már most fönntartani a nyugodt, békés vízen lebegés látszatát, hogy a víz alatt hajócsavarként tepernek a lábaikkal és elhümmögnek a látható vízfodrozódás mellett.
Namost ezt a fenti énje mind látja, a többiek meg már feladták a régi etikettet és majd leesnek a székükről, úgy röhögnek. Mi pedig a színpadon nem teszünk mást, mint irtó fontos emberek vagyunk. Minden ebből indul ki!
Ezt pedig az egonak köszönhetjük, tehát az ego amiben elképesztően jó, az az élmények generálása az illúziószerverein keresztül. Így érdemes nézni az egora és akkor szép lassan rátalálunk azokra a részeire, amik szövetségeseink. A dolgunk annyi, hogy ezeket a részeket egy egésszé hangoljuk, ekkor szét tudjuk határolni az idegen (vagy tőlünk idegen) (vagy reményeink szerint tőlünk idegen) részeket és megkezdhetjük a takarítást. Az egora ilyen mértékben nincs szükség, kivéve ha nem akarjuk ezt a valóságot egy multifunkciós élményparkként a majdnem közvetlen isteni szférák számára kizárólagosan működtetni. Nekünk az is megfelel, ha jó arc lények jönnek ide, mondjuk akiket mi ide beengedünk és nem rúgjuk ki. Amúgy az ego szerepét és jellegét átprogramozva kiválóan alkalmas lehet arra, amire átprogramoztam. Majd kiderül minden a gyakorlatban. Elvégre az ember ilyen kísérletezgető faj nem? Csak úgy hozzábirizgálnak a SHAKRÁHOZ (ti ezt mer-ka-bának hívjátok) anélkül, hogy fingjuk lenne arról, hogy mi is az és csodálkoznak, ha mindenféle lények jelennek meg itt tátott szemekkel. Na ez is az ego műve. Tehát az ego maga a színész, vagyis Te. A rendező pedig ott ketyeg a mélyben (amúgy az is Te vagy) és mindenki teszi a dolgát. Hogy milyen szinten? Na szerintem olyan figurák kezébe került az irányítás, akik ezt alacsony színvonalon végezték. Remélem nem baj, ha egy kicsit ebbe is belenyúltam és a tehetség az, ami most nem az utolsó helyen ácsorog?
De vissza a témához, szóval amikor kifagysz, egy ősi gegem szerint "ilyenkor azt intellektussal kell pótolni". Tehát eltűnnek az érzéseid és neked ezt a hiányt, hogy ne vegye észre a környezeted, színészi alakítások tömkelegével az egoddal hidalod át. Szerintem így történhetett meg az is, hogy többünk annyira élethűen élte bele magát az érzelmekbe, hogy azok meg is jelentek bennünk.
Remélem figyelt valaki, mert most beszéltem először az érzelmekről és érdekes vonatkozásban. Ergo abból indulok ki, hogy rá lehet találni, ha lehalkítjuk a hangos zenét (az érzéseket), amit a magnó (az ego) generál. Ehhez kell bevállalni a jeget az elején. Aztán szép lassan melegíteni és ahogy mélyülünk, úgy erősödnek meg az érzelmeink, gép üzemmódban meg jól elszínészkedünk az érzelmekkel. Minden attól függ, hol van tőled az illúziós szint határa és milyen messzire mentél el és merre.
Namost az ego azt csinálja, hogy dacol és mindennek igyekszik pont az ellentét mutatni meggyőződéssel kifelé, mint ahogy arról vélekedik valójában befelé. Nem hajlandó tudomást venni a jelzésekről és olyan indulatok szülte tettekre képes, amikre ha később visszanéz (vagy akár a fölöttes énje a páholyban azonnal) nem lesz rá annyira büszke. Na ezért kellett belenyúlni a rendszerbe ilyen szinten, mert ha ezt így ráeresztjük a világra, ahogy volt, azt senkinek nem kívánom, hogy újra átélje.
Vígjáték lett belőle. Mega-Galaktikus szintű és nézettségű Akció, kaland vígjáték. Nem ez fogy legjobban a tékákban, wazze? Hm?
